Az első hullámvasutazásom

A barátaim és a családom tudják, hogy nem vagyok túl beszédes, de az első hullámvasutazásomról órákig tudnék mesélni. Csak kb. 2 percig tartott, de az élmény örökre velem marad. Sosem gondoltam volna, hogy hullámvasút-rajongó leszek. Már a gondolattól is a frász jött rám, hogy valami ilyen gyors és magas dologra üljek. Azt sem értettem, hogyan maradhat valami fejjel lefelé, és még ha így is van, mi a garancia arra, hogy nem esek ki, és nem nyílik ki a biztonsági kengyel menet közben.

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, amikor ott álltam a Blue Tornado előtt az olaszországi Gardalandben. De a barátaim nem fogadtak el semmilyen kifogást, és megragadtak. Megkönnyebbülésemre, de a barátaim csalódására sor állt.
Nagyon izgultam, főleg miután megláttam egy táblát, amely szerint szívproblémával élők ne üljenek fel. Nem mintha nekem gondom lenne vele, de a nagypapám néhány évvel korábban hirtelen meghalt szívrohamban, így azóta félek tőle. Persze ő idős volt. 16 évesen szívrohamot kapni elég valószínűtlen, de nem tudtam tisztán gondolkodni.

A barátaim csak nevettek az aggodalmamon. Bekötöttem a cipőmet, és rengeteg csomót kötöttem rá, csak hogy biztosan ott maradjon, ahol lennie kell. A sor percenként csak néhány lábnyit haladt, és minden egyes alkalommal azon gondolkodtam, hogy visszafordulok. Aztán elértük a kapukat, amelyek kinyíltak, hogy beülhessek egy üres ülésre. Milliószor ellenőriztem a kengyelemet, és megbizonyosodtam róla, hogy szoros. A kocsi elindult, és nem volt visszaút. Felfelé mentünk az első emelkedőn. Ezalatt az idegtépő kapaszkodás alatt a barátom beszélt hozzám, de én csak azt akartam, hogy fogja be, és gyorsan elmondjak egy imát. Szélsőséges helyzetekben hirtelen vallásos leszek. Függesztett hullámvasút volt, így valahogy kénytelen voltam lefelé nézni. Ahogy a lábam a levegőben lógott, csak arra tudtam gondolni: „miért”? Miért csinálom ezt? Miért hagytam, hogy a barátaim rábeszéljenek erre a hullámvasútra? Most már mindegy, nem igaz?

A zuhanás előtt hallottam, ahogy a barátom azt kiabálja nekem: GAME OVER. Aztán eszeveszett sebességgel száguldottunk lefelé. Úgy éreztem, a gyomrom a torkomban van. Moccanni sem tudtam. Aztán az érzés egyre jobb és jobb lett, ahogy átmentünk néhány hurkon. „Lehet, hogy tényleg élvezem ezt a menetet?” – tűnődtem.

Amikor vége lett, nem bírtam befogni a számat. Imádtam. 😀 Aznap még néhányszor felültünk rá.

És így lettem hullámvasút-függő. 😀